Csak élek.

Gyakran már szinte álmodom. Én is éltem valaha egy teljes életet. Ilyenkor ismét ismerős ösvényre tévedek. De arrogáns önigazlásom hirtelen rossz útra visz. Ilyenkor imádkozom egy újabb esélyért, ha tudatosan nem is de ösztönösen megvilágosodik elmém. És tudom hogy az élet nem vész el teljesen, hanem mint tőrt üvegcserép megmarad emlékezetünk titkos mélységeiben. Mint most is mikor újból azt érzem, közeleg a cél. Egy újabb kezdet.

Csoki

Az élet olyan mint egy doboz bonbon, olcsó haszontalan ajándék amit senki sem kér. Nem visszaváltható csak csendben fogyasztható. Megesszük, mert ha már megkaptuk ne vesszen kárba, habzsoljuk pedig igazából nem is ízlik. Igaz néha találunk köztük krémeset vagy tejszínest, de azoknak az íze túl hamar elvész a szánkban. És a doboz alján ott maradnak a fogtörő mogyoróval töltött étcsokik. Amit ha elfogyasztunk nem marad másunk mint egy üres doboz, tele aranysárga gyűrött papirgalacsinnal.

A mező ahol meghaltam

Betévedtem az élet sötétségébe, végeláthatatlan labirintus álja el utamat. De a halálos útvesztő közepén, meglátok egy apró szikrát, az élet egy apró pillanatát, azt sugalja ne add fel, egy apró folt a sötétségben, követem, talán jóútra visz. A végeláthatatlan labirintus megfényesedik, pillanatra  egy mezőre vezet, talán megérkeztem? Talán a jelenés átsegített. Itt vagyok, erőtől duzzadó lábaim még mindig visznek utamon, de valami baj van! Hova lett a mező minden vörös, mindent átfestett a vér, és én térdre zuhanok, látom a bakát, alig 19. Felzokogok fájdalomtól kitikkadtan, de valami megint megváltozik. A fájdalom belém nyilal. A mellemhez kapok, majd elzuhanok. A fiú még rámemeli tekintetét, mosolyog, majd kialszik a fény a szemében. Nem félek, már nem. Régi életek árnyképei riasztanak fel még utoljára, a mezőn ahol meghaltam.

Részlet Kialakulófélben lévő irományomból.

Egy újabb kezdet hajnalán járunk. Mint testtelen lélek suhanok az éj sötétjében. Halott emberek emlékei, fájó gondolatok gyötörnek. De hirtelen, ez nem jó! Valmi baj van! Testem megtelik anyaggal, érzem hogy apró részecskék suhannak felém, töltenek fel, majd a földre zuhanok. Fáradtan, fájdalomtól remegve térek magamhoz. Az utcán emberek mennek mellettem, megérinthetném őket, de vajon látnak? Egy kislány hirtelen felpillant reám, fagyott kezecskéiben apró dobozkát tart és könyörgően rámpillant. Én szeretettől ittasan átölelem, belehelem fagyott kezét majd ráadom ingemet, másom nincsen. Akkor végigmérem magam egy kirakatban, arcom éles vonalaktól, borostától férfias melkasom szőrös izmos, de van valami amit eltakar a szőr,egy heg díszeleg a szívem felett. Mint egy álom úgy suhan el mindez, és érzem mennem kell, nem véletlenül történt, újjá születtem egy pillanatra tán de megbékéltem, már értem. Hirtelen felülemelkedék minden földi gyarlóságon, suhanok az ég sötétjébe. Feljebb, még feljebb! Síró lekek között, egy újabb kezdet hajnalán, ujjászülettem, majd megtaláltam a mennyek lajtorláján az utamat.

Reggel az alföldön

Nyugalom sohaja tölti el testemet, eleven kincsem ég a nyárban. A verenda legyektől nyüzsög, mit érdekel? Csak köpök egyet. Mint minden reggel ismét végigmérem magam, Ing stimmel, gatya stimmel, hűűű... a botom! Visszalépek érte a házba, ugyanott mint mindig, biztonsággal tölt ez el. A nap forrón süti arcomat, fáj, de nem baj, szeretem. Nekem már nem árthat. Végig pásztázom az udvart, csak az ebek játszanak valami döggel. Nyugalom költözik szívembe, megöregedtem. Nem tudom jó életem volt-e? De én minden pillanatát élveztem. Hmm...Gondolatok forognak fejemben, Jó vólna formába önteni, jó volna valami maradandót magam mögött hagyni. Csak a legyek szimfóniája duruzsól tovább, én halgatok. Minek? Van még idő.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.